Az ókori mítoszok mögött mennyi a valóság?

Az ókori mítoszok és a valóság

Mindannyian megismertünk annak idején az ókori görög kultúra történeteit a nagy csatákról, a szerelmi szálakról és az istenek közbeavatkozásáról. De mi a valóság a fantasynak tűnő legendák mögött? Erre a kérdésre válaszol Illyés Márk, történelem szakos hallgató.

– Mennyi valóságalapja van a görög ókorból ránk maradt történeteknek?

A mondáknak, legendáknak, mítoszoknak és a görög mitológiának is lehet valós alapjuk. Természetesen emberi és természetfeletti elemekkel átszőtt dolgokról, hiedelmekről van szó és nem a színvalóságról. A görög gyarmatosítások korában, a Kr.e. VIII-VI. században, a mitológia háttérbe szorult. Ez a jelenség összefüggött a társadalmi és gazdasági átalakulással is, melynek köszönhetően az ókori görögök a kezdetleges természettudományokra, a világ működésének megismerésére kezdtek fókuszálni. A népet inkább a gyakorlatias és megismerhető dolgok kezdték el foglalkoztatni és nem a ködös mitológia. A népességfelesleg kivándorlása után a közösségek újraszerveződtek, elkezdtek termelni és kereskedni, lassan kialakultak a poliszok is. Létrejöttek a metropoliszok (anya poliszok) és az apoikiák (gyarmati poliszok), akik fönntartották a kapcsolatokat egymással.

A szellemi pezsgés színterei a poliszok voltak. A jólét kora fogékonyabbá tette a görögöket a szellemi művelődésre és filozófiára. Kedvező volt számukra, hogy már nem csak a puszta fennmaradásra kellett összpontosítaniuk, hanem szentelhettek időt a szellemnek is. A ma ismert tudományok alapjait ebben a történeti periódusban rakták le a görög bölcselők.

Az ókori görög történetek kezdetben szájhagyományként keringtek a nép körében, csak hosszú idő után jegyezték le azokat. Ez természetesen sok más népnél és törzsnél is így lehetett, akik egymástól eltérő ütemben fejlődtek. A görög törvényekkel ugyanez volt a helyzet: a poliszokban hosszú időbe telt mire a szigorú Drakón arkhónnak köszönhetően lejegyezték azokat, hogy elkerüljék a visszaéléseket, vagy a törvények kiforgatását. Minden bizonnyal a történetek lejegyzése is ugyanezen okoknak köszönhető.

A görög-perzsa háború leírása minden bizonnyal igaz történeten alapszik, amit az utókor embere minimálisan, de kiszínezhetett. Természetesen ez nem csak görög szokás, hiszen a későbbi romantika korában ez elég gyakori volt más népeknél is. Visszanyúlás a dicső letűnt korokba. Ha összegezni akarjuk, akkor van valóságalapja a görög ókorból ránk maradt történeteknek, de ahogy Gárdonyi Géza is mondta, néha nem árt a sorok közt olvasni és nem minden dolgot szó szerint értelmezni.

– Mi az igazság a legismertebb ókori görög események, mint például Trója ostroma vagy a Marathóni csata mögött? Tényleg volt trójai faló és 300 spártai hős, ahogyan leírták?

A Homérosz által megénekelt trójai háború valóban megtörtént, de nem Szép Heléné elrablása miatt és nem azért, mert a Heszperidák kertjében Páris az aranyalmát Afroditének ítélte. A valós ok sokkal inkább az lehetett, hogy Trója, avagy más néven Ilion, egy kereskedelmi csomóponton feküdt, ahol több kereskedelmi út összefutott a szélrózsa minden irányából. A csomópont birtoklása tehát stratégiai, politikai és gazdasági fölényt is biztosított. A vár uralkodója megvámolhatta a területén átvonuló kereskedőket. A trójai vár birtoklása valamilyen szinten presztízskérdésnek számított Kis-Ázsia előterében, hisz aki ezt bírta az befolyásolhatta az ókori Balkán, Anatólia, Kaukázus és a Közel-Kelet térségének kereskedelmét. Több terület gazdasága is ettől az ókori kereskedelmi csomóponttól függött, ezáltal különösen konfliktusos pontnak volt mondható. A Homérosz által megénekelt hatalmas várfalak is minden bizonnyal valóságosak lehettek, hiszen, egy ilyen sok irányból veszélyeztetett vár megfelelő védelméről gondoskodni kellett.

A trójai háború valójában, tehát gazdasági okok miatt robbant ki nem szerelemféltésből, illetve az sem igaz, hogy 10 évig tartott. A trójai faló meg inkább csak egy legenda volt mintsem valóság, de a természetfeletti elemekkel gazdagított Iliász című eposzban ez volt a kulcs Trója bevételéhez.

Igazából nem tudjuk pontosan, hogy az Agamemnón által vezetett görögöknek hogyan sikerült elfoglalniuk a Priamosz király katonái által védett vastag falú Tróját. Akár lehetett egy különös megtévesztő hadászati csel, árulás, éhínség vagy járvány következménye, ami Trója védőinek bukását okozta.

Görög ókori világ
Szajci, Wikimedia Commons

Kr. e. 490-ben a Marathón melletti csatát a görögök nyerték Miltiadész sztratégosz leleményességének köszönhetően. A görögök helyzete azonban a közhiedelemmel ellentétben nem volt reménytelen, ugyanis a partokra érő perzsákat már ott szétszórták és megsemmisítették, ráadásul számbelileg a perzsáktól nem sokkal voltak kevesebben.

A küzdelem koránt sem volt oly annyira eposzi, hiszen a görögök még a parton bekerítették és megsemmisítették a gyülekező perzsákat, viszont hatalmas taktikai jelentőséggel bírt Miltiadész és a hellén poliszok szempontjából. Ez a győzelem egy jó időre elvette a perzsák kedvét a görög területek további inváziójától.

Kr. e 480-ban a thermopülai szorosnál vívott ütközetben Leonidász király és 300 spártai harcosa mellett 400 thébai és 700 theszpai katona is részt vett, a perzsa túlerő elleni harcban. Az utókor persze inkább a 300 spártait emelte ki, mert ők voltak a kemény mag, a sereg elit része és kis létszámuk ellenére egyben a gerince is. A spártai katona messze földön híres volt harcra termettségéről és keménységéről, de valahogy még ez sem indokolja, hogy a többiekről miért feledkezett el ennyire az utókor történelmi köztudata.

Természetesen nem csak a színművekben, hanem a történelemben is vannak mellékszereplők, vagy háttérbe szorított résztvevők. Kr.e. 492-ben a perzsák első invázióját részint természeti tényezők, tehát tengeri viharok hiúsították meg, részint meg a görögök harcias északi szomszédjai a trák törzsek, akik szétszórták és megsemmisítették a Balkán-félszigetbe benyomuló perzsa seregtesteket. Ez utóbbit a görögök igyekeztek elbagatellizálni, mert a végén még kiderült volna, hogy részint trák érdemről van szó. A későbbi thermopülai csatánál a thébai és theszpai katonák részvétele került háttérbe, holott ők is keményen harcoltak, akárcsak korábban a trákok. Mint azt tudjuk a szoros egy jól védhető helyen volt, ahol a perzsa túlerő nem sokat ért.

A szorost védő görögök közül ugyan mindannyian elestek, viszont akkora veszteséget okoztak a perzsáknak, hogy azok nem könyvelhettek el igazi győzelmet, ráadásul a későbbiekben rendre alulmaradtak az újjászervezett görög hajóhaddal szemben. A görög-perzsa háborút a Kr. e. 479-es plataiai szárazföldi görög győzelem és Mükálé-hegyfoknál vívott tengeri csata zárta le, Kr. e 478-ban, amikor a perzsák teljes vereséget szenvedtek.

– Mit érdemes tudnunk „a történetírás atyjáról” Hérodotoszról? Hogyan érdemelte ki ezt a címet?

Az egész élettörténetét csak felszínesen ismerjük, de talán nem is ez a lényeg. Ha az utókor történészének szemszögéből tekintünk rá, akkor inkább az úttörő szerepe és a szellemi hagyatéka fontos. Valószínűleg azért kapta a történetírás atyja címet az utókortól, mert ő az, aki nem csak a közvetlen környezetével foglalkozott, hanem utazásai során más népekről és törzsekről is komplex ismereteket szerzett. Az általa megszerzett mély ismereteket nem csupán rögzítette, hanem logikus keretekbe foglalva rendszerezte is.

Hérodotosz

Hérodotosz nem volt elfogult sem, hiszen az általa megismert kultúrákat nem nézte le és nem a saját népéhez mérte, hanem belátta, hogy minden népnek van valami erénye, valami különleges és csak rá jellemző tulajdonsága, nem csupán csak a görögöknek.

Hérodotosz az, aki elsőként szakított az egyoldalúan mindent maga kultúrájához mérő görög nézetekkel. Ez a kulturális önközpontúság az, amely gúzsba kötötte az ő előtte élő görög bölcselők és filozófusok gondolkodását és számtalanszor tévútra vezérelte őket. Példának okáért: a „Mi és a barbárok” elképzelés, amely már önmagában is sejteti, hogy a mi kultúránk pallérozottabb, magasabb szintű, míg barbároké kifinomulatlan és durva. A görög „barbarosz” szó jelentése egyébként érthetetlen beszédűt jelent, ha magyar nyelvre fordítjuk.

Hérodotosz nagy figyelmet fordított az igazságosságra és az ok-okozati cselekmények összefüggéseire. Az ő munkáját még nem árnyékolták be a különböző hatalmi érdekek, mint például a későbbi középkori krónikások műveit, akik kevés kivétellel többnyire az uralkodók igényeit szolgálták ki az írásaikkal. Hérodotosz korában természetesen még nem volt feudalizmus, amely káros hatást gyakorolt volna a születendő történetírásra. Hérodotosz arra törekedett, hogy az igazságot írja le és ehhez keményen tartotta is magát.

A szorgos kutatásokat végző régészek, és történészek a napjainkban egymás után bizonyítják Hérodotosz történeteinek igazságát, amiket a különböző népekről és azok szokásairól írt. Ennek okáért példát is felhozhatunk, hiszen Hérodotosz járt a szkíták földjén is és nagyon részletesen leírta azok szokásait, társadalmi tagolódását, ünnepeit és temetkezési szertartásait. A modernkori régészek Hérodotosz igazságával kapcsolatos kételyeit a szkíta kurgánsírok feltárása oszlatta szét. Az épen maradt kurgánsírok berendezése ugyanis teljes mértékben megfelelt Hérodotosz leírásainak. Ezen tényekről és érdemekről a neves skót író Neal Ascherson is elismeréssel ír a Fekete-tenger című lebilincselő művében.

– Mely ókori személyeket érdemes még ismernünk? Kiknek az írásait ajánlanád, ha tovább szeretnénk kutakodni az ókori történelemben?

Sztrábónt és Hékataioszt mindenképp, jóllehet ők a földrajzban, természettudományokban alkottak maradandót, de fontosak a történettudomány szempontjából is, hiszen a kartográfia sok ponton kapcsolódik az ókor történetéhez. A történelembe igenis fontos a társtudományok bevonása, hogy minél komplexebb képet kapjunk a múlt nagy dolgairól.

A római Plíniusz és a szicíliai Diodórosz Szikulosz írásai is igen fontosak lehetnek, ha az ókor későbbi periódusait akarjuk megismerni, ők is tág ismeretekkel rendelkeztek az őket körülvevő népekről és koruk uralkodóiról, császárairól.

– Melyik a kedvenc történeted az ókori görög történelemből?

Nekem az Aranygyapjú legendája a kedvencem. Egyesek szerint valós események inspirálhatták a történetet. Ez persze csak akkor tűnik föl jobban, ha kizárjuk a természetfeletti elemeket és képzeletben mással helyettesítjük azokat.

Aranygyapjú

Az egyik változat szerint egy Theopháné nevű makedón királynőről szól, akit Poszeidón megmentett a kérőitől. A kérői később azonban megtalálták, de már csak bárány formában, ugyanis Poszeidón a tenger istene átváltoztatta őt. Theopháné és Poszeidón később egybe keltek. Az átváltoztatott királynő egy arany bundájú kost hozott a világra, akinek apja Poszeidón volt. Ez az arany bundájú kos később nagy szerepet kapott a történetben. A későbbi thébai királynak, Athamasznak két gyermeke született az első, isteni származású feleségétől, Phrixosz herceg és Hellé hercegnő.

Második felesége azonban gonosz lelkű volt és csak a hatalom érdekelte, romlást hozott a királyságra és sanyargatta a népet. A király két gyermekét is gyűlölte, ezért jósokat bízott meg egy ördögi tervvel, melynek célja az volt, hogy áldozzák föl a királyi gyermekeket. A királynő által lefizetett jósok ezt a tervet vallási köpönyegbe burkolták, mondván a gyerekek feláldozása kiengesztelné a haragos isteneket.

Az isteni származású édesanya azonban nem nézte tétlenül az eseményeket és a veszélyben lévő gyerekeiért elküldte az aranygyapjas kost. A kos a távoli Kolkhisz felé vitte őket, azonban az út közben Hellé lezuhant a hátáról és szörnyethalt. A legenda szerint a Hellészpontosz róla kapta a nevét. A Fekete-tengeren túli kaukázusi királyságba így már csak Phrixosz érkezett meg egyedül. Kolkhiszban az aranygyapjas kost Poszeidón tiszteletére feláldozták, megnyúzták majd lenyúzott bőrét egy fára akasztották.

Nem sokra rá szárnyra kapott egy misztikus elképzelés, mely szerint a napkeleti Kolkhiszt az aranygyapjú védi meg a külső támadásoktól, veszélyektől. Az aranygyapjú később kalandos úton, az argonauták segítségével Jászón királyfi tulajdonába került. Az argonauták azok a harcos férfiak voltak, akik a királyt kísérték az útján. Röviden összefoglalva ennyi lenne a történet.

Illyés Márk - történelem szakos hallgató
Illyés Márk – történelem szakos hallgató

Szerző:

Holcz Csaba

📝Író, 📰újságíró, 📊marketinges, 📚irodalmi blogger. A Neoliro irodalmi blog szerkesztője. Neoliro irodalmi blog - Instagram - LinkedIn

Szólj hozzá!