Sajó László (rom) című verse a múltban ragadásról szól.

(fojtogat az idő) – Sajó László: (rom)

A Litera.hu-n keresgélve belebotlottam Sajó László (rom) című versébe, ami különös és rejtélyes természetével megragadta a figyelmemet. A cím kisbetűvel kezdődik, rövid és zárójelben van. A forma nélkülözi a verseknél gyakran látott elegáns és tudatos tördelést. Ez az elsőre ömlesztettnek és kaotikusnak tűnő forma olyan, mint a versben szereplő rom. Külsőre rendetlen halmaznak tűnik, de kicsit mélyebbre ásva sok titkot rejt.

Beszéljünk egy kicsit a (rom) lírai énjéről. Ezek között a szétdarabolt és rendezetlen sorok között egy zaklatott, sokkos állapotban lévő személyt lehet látni. A mondatok rövidek, kijelentenek valamit majd kétségbe vonják a kijelentést, félbeszakadnak és a következő sorban folytatódnak. Rengeteg képet látunk, térben és időben is sokat ugrunk, de mindig csak röviden és jellemzés nélkül látjuk ezeket a jeleneteket. Nem írja a vers, hogy bármi is rossz vagy jó lenne, csak képeket mutat. A ház a lírai én otthona volt egykoron, de nem nyugodtan jár a bomladozó falak között, hanem elönti őt egy fojtó érzés, instabillá válik és túlterhelik a látottak.

A (rom) vajon egy tragikus gyerekkori emlék miatt ilyen zaklatott hangulatú?

Az egyik kérdés, ami felmerült bennem, hogy pontosan mit érez a lírai én a ház miatt és miért érzi azt. Arra gondoltam, biztosan tragikus gyerekkora lehetett és ezért érzi a zaklatottságot, de ez nem tűnik teljesen bizonyíthatónak. Volt tea, kávé, tévé, fűtés, pirítós, kút és egy akkor még épp ház, szóval anyagiakat nézve elvoltak. Az apuka rászólt néhányszor, de komolyabb dologról nem lehet tudni.

A szomorú hangulatot nem jellemzésekkel kapjuk meg, hanem mozdulatokkal és tényszerű leírások segítségével. A megjelenő képekhez nem társulnak leírva olyan kifejezések, hogy „rossz”, „fájdalmas”, vagy „keserű”, de a képek mégis ilyen érzéseket közvetítenek. Úgy érzem ezek a romos képek tényleg létező valamik és nem a lírai én belső világát tükrözik. Nem hasonlítgatja a dolgokat valamihez, hanem rámutat konkrét helyekre vagy tárgyakra, mintha ott lenne mellettük. Valamit érez miattuk igen, de maguk a tárgyak nem a lelkének valamiféle kivetülései a valóságban és nem társít hozzájuk érzelmeket.

Szóval van egy zavarodott, a romok látványától sokkos állapotban vánszorgó lírai én és egy bomladozó ház, ami – szerintem – nem szimbólum, hanem egy létező helyszín. Aztán jött a nagy megvilágosodás. Végig magát a múltat fejtegettem és kerestem, hogy milyen érzéseket váltanak ki a lírai énből az emlékek, de igazából nem a múltban történtekkel van a baj. A betemetett kút például nem utal valamire vagy hordoz közvetlenül érzelmi töltést, nem szép vagy csúnya és nem is esett bele kiskorában a lírai én, hanem az elmúlt időt mutatja. A lírai én nem azért merül el majdnem, mert a gyerekkorában tragédia érte vagy sokkolta maga a ház ingatlanpiaci értékének zuhanása, hanem az eltelt idő és a múltban ragadás fenyegeti.

A (rom) nem egy régmúlt eseményt idéz fel, hanem magáról a múlásról szól.

A (rom) lírai énjét mint egy betegséget úgy teperi le a szembesülés az eltelt idő mennyiségével. Eleinte csak fuldoklik és ki akar menni, aztán fél, hogy ő maga is elsüllyed, a következő mondatban már eltéved és végül a földre kerül. Itt átlépünk a valósághű leírásból egy kis időutazásba.

Kiderül, hogy a rom nem olyan valóságos, mint ahogy azt elképzeltem. Kézzel fogható és nem valami lelki dolog azt eltaláltam, de valójában egy időhurokban ragadt. Komolyan, nem szívtam semmit, hallgass meg! Egy megállított időszakban lebeg, amit kikerül az idő folyama (tudjátok, mint az iskolát a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei című filmben). A lírai én megmentője ebből az időhurokból a tovább lépés. A futás = az élet folytatása. A futás fiatalos(!) szemtelenséggel rászól, „Mi van, papa, épp feldobjuk a patkót?” és felsegíti.

A (rom) végül happy enddel záródik ugyanis képes előre tekinteni és feledni a múltat a főhős. A rom hátramarad az időben és a maradványai is eltűnnek: „Vissza se nézek, tudom, nem állnak már a romok sem.”. De nem ez az a mondat, ami miatt annyira magabiztosan írom az utolsó bekezdést, hanem az, amelyikben a lírai én szembesül a történtekkel:

„Arra az út. Indulni is erre kellett volna, akkor, időben.”

Időben. Indulni kellett volna. Nem egy régmúlt tragédia uralkodik el rajta, hanem maga az idő. Ő nem indult el időben és ha az élet nem menti meg, akkor örökre ott ragadt volna. Abban a megállított percben lebegő öreg romban.

Ha még elemzős kedvedben vagy, ebben a bejegyzésben Harry Potter sorsát jósoljuk meg, de nem a történetben kutatva, hanem a nyers valóság segítségével.

Szerző:

Holcz Csaba

Újságíró, marketinges, irodalmi blogger, író. A Neoliro irodalmi blog szerkesztője. Neoliro blog - LinkedIn

Szólj hozzá!