Talán

Elbúcsúznak tőlem
az éjjeli busz mellett
egy megálló múlva leszállok
nem tudom minek.

Talán fázni akartam
mert már napok óta
saját izzadságomban forrva
égek a kánikulában.

Talán el akartam tévedni
mert már elegem van
hogy mindig tudnom kell
hová tartok és hogyan.

Talán késni akartam
mert már sok
hogy minden egyes percem
naptárba van írva.

Talán látni akartam a világot
amit már évek óta nem láttam
a nevetgélő fiatalokat
az utcai fények homályában.

Talán ennyi
Talán
csak nem kéne
ennyit gondolkodni…

Tütü

Szilvinek nem volt dereka. Mármint darázs. Ennek ellenére minden vágya egy tüllszoknya volt, hogy abban lejtsen egyszer végig a Váci utcában, és leszólítsák az olasz pasik. Igazából már a részeg angol legénybúcsús bandákkal is kiegyezett volna. A képzeletében Szilvi mosogatólé-színű haja („azért is vizes homok”) aranyszőke volt, hullámos és hosszú, dereka karcsú, mellei és feneke is kerek és formás. A férfiak utánanéztek, ő pedig egy magabiztos mosollyal ellibegett mellettük tizenöt centis magas sarkújában.

A teljes novella a Socfest.hu-n

Írta: Tamási Rebeka

Minden nap

Kocsis Károly minden napja ugyanúgy telik évek óta. Felkel, megiszik egy nagyon kicsi csésze kávét, eszik egy párizsis zsömlét és az Autótulajdonosok Hetilapjából elolvas néhány cikket. Panaszkodik, hogy miért nincs Autótulajdonosok Napilapja, mert néha nehezen állja meg, hogy be kell osztania a cikkeket. Morog magában valamit, mert felment a benzin ára és örül, ha egy új technológia jelent meg az autóiparban, még akkor is, ha igazából nem érti pontosan mi is az. A fontosabb cikkeket ragadós papírlappal megjelöli, majd miután végzett a reggelivel, kimegy az udvarra. Kinyitja a kaput, bemegy a garázsba, beül az autójába és kihajt az udvarra.

Minden nap részletei…

Utolsó nap a Balatonon

Mennydörgés hallatszik a távolból, néha felvillan az északi part ege. Az apartman öreg ajtaja hangosan nyikorog, felébredek.

A folyósó sötét és a ház kis résein át sípolva fúj befele a szél. Minden lépésem halk dobszó a hideg kövön, a vihar fúvósainak kísérője.

Valaki kiment. Felvillan az udvar villanykörtéje egy másodpercre. Látni lehet a folyosón heverő üveget, a benne folyó ismeretlen eredetű levet, majd a sötétséggel visszaolvad a semmibe.

Kilépek. Csak úgy egy szál boxerben. Előttem a csendes világvége. Kihűlt a beton, villámok közelednek és a mennydörgés üvölti menj fedett helyre.

A kerti széken ül barátom, kezében ottmarad pohár egy ujjnyi vodkával. Mintha valamit nagyon nézne, észre se veszi, hogy mellé léptem.

Leülök a másik székre és nézem, ahogy a hidegtől elkezd remegni a teste. “Nem így kellene lennie. Legalább az utolsónak nem.”

Elkeseredetten nézzük az eget délben. A parton mindenki pakol, eltűnnek a székek és a padok. A viharfelhők egy percet sem hagynak az augusztusból.

Az előttem ülő külföldre megy jövő héten. Utoljára látja talán a magyar tengert. Mellettem lévő kollégám vidéken tanul tovább. A viharfelhők ezt letojják.

Feltámad a szél. Egy elszabadult napernyő szalad végig a parton és öli magát a tóba. Papírlap szál a padunkra, a vonat menetrendje van rajta.