Az író

Egész világokat alkotok,
hogy néha kisírhasd magad,
mennyi karakter boldog befejezése
zuhant a szemetesbe miattad.

Néha nem is írok semmi újat
csak éjszakánként összeszedem
a mások által eldobott sztorikat,
érzéseket, hangulatokat.

Félkész sorokkal és gondolatokkal
teli füzet gyűrődik a táskám alján,
mintha varrótű lenne a toll,
próbálok egy szövetet csinálni belőlük.

Este percenként figyelem
hány lájkot ítéltek oda nekem
hány perc múlva lesz
egy cicás mém a helyemen.

Befolyt a város

Ne csukd be már az ablakot
úgyis befolyt a város.

Befolyt a tömeg s a zaj
az egymást taposó emberek hangja
a szmog és a káromkodás
az utak pora az ácsorgás
a cigiscsikekkel teli pocsolyák.

Befolytak a dugóban dudáló emberek
a szűk utak a zsúfolt terek
a furcsa foltok a betonon
az éjjel otthagyott lim-lomok.

Befolytak a fröccsel átitatott fapadok
a színházi éjjelek utáni katarzisok
a mellékutcákban visszhangzó kacagások
az utolsó percben elcsípett buszok.

És mire lassan este lesz,
magába oldja testedet.

Nemes Nagy Ágnes (Ne csukd be még vagy csukd be már…) című verse nyomán

Talán

Elbúcsúznak tőlem
az éjjeli busz mellett
egy megálló múlva leszállok
nem tudom minek.

Talán fázni akartam
mert már napok óta
saját izzadságomban forrva
égek a kánikulában.

Talán el akartam tévedni
mert már elegem van
hogy mindig tudnom kell
hová tartok és hogyan.

Talán késni akartam
mert már sok
hogy minden egyes percem
naptárba van írva.

Talán látni akartam a világot
amit már évek óta nem láttam
a nevetgélő fiatalokat
az utcai fények homályában.

Talán ennyi
Talán
csak nem kéne
ennyit gondolkodni…

Utolsó nap a Balatonon

Mennydörgés hallatszik a távolból, néha felvillan az északi part ege. Az apartman öreg ajtaja hangosan nyikorog, felébredek.

A folyósó sötét és a ház kis résein át sípolva fúj befele a szél. Minden lépésem halk dobszó a hideg kövön, a vihar fúvósainak kísérője.

Valaki kiment. Felvillan az udvar villanykörtéje egy másodpercre. Látni lehet a folyosón heverő üveget, a benne folyó ismeretlen eredetű levet, majd a sötétséggel visszaolvad a semmibe.

Kilépek. Csak úgy egy szál boxerben. Előttem a csendes világvége. Kihűlt a beton, villámok közelednek és a mennydörgés üvölti menj fedett helyre.

A kerti széken ül barátom, kezében ottmarad pohár egy ujjnyi vodkával. Mintha valamit nagyon nézne, észre se veszi, hogy mellé léptem.

Leülök a másik székre és nézem, ahogy a hidegtől elkezd remegni a teste. “Nem így kellene lennie. Legalább az utolsónak nem.”

Elkeseredetten nézzük az eget délben. A parton mindenki pakol, eltűnnek a székek és a padok. A viharfelhők egy percet sem hagynak az augusztusból.

Az előttem ülő külföldre megy jövő héten. Utoljára látja talán a magyar tengert. Mellettem lévő kollégám vidéken tanul tovább. A viharfelhők ezt letojják.

Feltámad a szél. Egy elszabadult napernyő szalad végig a parton és öli magát a tóba. Papírlap szál a padunkra, a vonat menetrendje van rajta.