Füst borít be mindent, pedig senki sem dohányzik. Állandó kellék lett az átláthatatlan füst és homály, de így legalább véletlenül sem tudunk a saját szemünkbe nézni a tükörben.

Minden elillan

Este van és kint szakad az eső. Sokan csak azért nem indulnak haza, mert eláznának és inkább hihetetlenül lassan szürcsölgetik az italaikat. Füst borít be mindent, pedig senki sem dohányzik. Állandó kellék lett az átláthatatlan füst és homály, de így legalább véletlenül sem tudunk a saját szemünkbe nézni a tükörben. A tévében valami focimeccs megy. Néhányan vitatkoznak rajta, de olyan rossz minőségű az adás, hogy szerintem azt se látják, hogy kik játszanak egymással. Nem ez a legjobb kocsma, de van teteje és jelenleg ez elég.

Lépéseket hallunk az ajtóhoz közeledni és reméljük valaki felkavarja az eseményeket. Mindenki a nyíló ajtót figyeli. Belép valaki rajta, de nem ismerős alak. Bár talán valahonnan… nem nem… nem ismerős. Lassan a pulthoz ér, csöpög róla a víz, egy kutya követi fejével a lépéseit. Hamar elveszíti a sok figyelmet és a kutya tekintete is inkább az egyik vendég párizsis zsemléjére téved vissza.

Halkan mond valamit a pultoslányak, aki hosszú körmeivel dobolt eddig az érintőképernyőjén, és kettest mutat a kezével. Két whiskyt kap, nagyokat. Az egyiket, mintha csak víz lenne, leküldi egy határozott mozdulattal. Tárcájából elővesz egy bankjegyet és udvariasan int egyet.

Előttem jelent meg egy pillanat múlva. Nem tudom hogyan. Talán, amikor az esőt néztem és ennek a novellának írtam a vázlatát egy tejfakasztó miatt hosszúra nyúlt blokkra. Egyszer csak ott ült az asztal másik oldalán, mint aki ezer éve barátom már és csenddel is tud beszélni hozzám.

Nem nézett fel, forgatta kezében a whiskyspoharat és valamit mesélni kezdett:

– Lehagyott engem az élet valamikor. Arra ébredtem ma reggel, hogy csak úgy eltelt egy év. Nem értettem mit beszélnek a reggeli híradóban. Kiderült, hogy elvettem a barátnőmet, de nemrég elhagyott. A barátaim gratuláltak az előléptetésemhez, pedig nincs munkám, aztán felhívott valaki és közölte, hogy ha holnap nem érek be időben, kirúg. Délután a rendelő előtt megkérdezte egy fehér köpenyes fazon, hogy leszoktam-e már az italról, mert állítólag már nem bírja a ketyegőm.

Nem szólok. Írogatok tovább. Eszembe jutott egy különlegesebb sztori! Egy 30-as new york-i újságírónő megtalálja az igaz szerelmet… Bár ezt talán már halottam valahol… Ha a baloldali esőcsepp ér le előbb, akkor folytatom ezt, ha a jobboldali, akkor jöhet a New York-i nő. Az idegen folytatja:

– Állítólag voltam külföldön. Van egy fotóm az éjjeliszekrényen, amin egy csecsemőt tartok egy japán szentély előtt. Állítólag van egy kisfiam.

A jobboldali esőcsepp ért le előbb.

Lassan eláll az eső és kiürül a hely. A pultoslány egy füzetben számol valamit, méregeti az üvegeket és szúrós szemmel néz mindenkire, aki olyan arcot vág, mintha kérni akarna egy búcsúkört. Visszaadom a kölcsönkért tollat neki és felveszem a kabátomat. A papír az asztalon maradt! Visszasietek és ott találom egy üres whiskyspohár mellett.

Remek… a pohár talpa vizes és eláztatta a tintát. Mindegy. Mi legyen a neve annak a New York-i újságírónőnek?

Szerző:

Holcz Csaba

Újságíró, marketinges, irodalmi blogger, író. A Neoliro irodalmi blog szerkesztője. Neoliro blogLinkedIn

Szólj hozzá!